Mi emberek nagyon sok mindenben hasonlítunk egymásra, mégsem vagyunk teljesen egyformák. Úgyis mondhatnám, hogy mindannyian különbözőek vagyunk. Az viszont közös mindenkiben, hogy olyanok leszünk, amilyenek lenni szeretnénk. És pont ebben különbözünk: mindannyian más és más világot teremtünk önmagunknak. Vannak hiedelmeink, tanult és rögzült gondolataink önmagunkról, a világról. Jó sokáig dolgozik rajtunk a környezetünk, aztán később már önmagunk. Így válunk mindannyian a személyiségformálás mestereivé.

Szerepek
Minden kisgyerek érzelmileg egészséges. Csak figyeljük meg, ahogy játszanak. Önfeledten játszanak, ott vannak a pillanatokban, álmodoznak. Ha valami problémájuk lenne, azonnal lereagálják, aztán már nem rágódnak a dolgon, elmerülnek újra a világ és saját dolgaikban. Aztán az évek múlásával valami megváltozik. Amíg kisgyerekek voltunk, nem foglalkoztatott a múlt, de a jövő sem, csak örültünk a pillanatainknak, nem volt bennünk félelem, hogy kimutassuk az érzelmeinket. Amikor gyermeki módon viselkedünk: nevetünk, énekelünk, táncolunk, bohóckodunk - nos akkor vagyunk igazán boldogok. Mert ez a normális emberi viselkedés. Hogy menet közben mi történik? Egyszerű. A szüleink, a környezetünkben élő felnőttek azon igyekeznek, hogy saját képükre formálják gyermekeiket. Jó munkát végeznek. Megtanulunk írni, olvasni, idegen nyelveket, és azt is, hogy mi helyes és mi helytelen. És éppen itt van a bibi: saját álmaink a tanultakból nőnek ki. Gyorsan megtanuljuk, hogy akkor lesz jó, ha megfelelünk a környezetünknek. Egészen addig gyakoroljuk, amíg tökéletesen nem működik - azonosulunk szerepeinkkel. Aztán akkor már fogalmunk sem lesz, hogy kik is vagyunk igazából. Felnőtt korunkra megtanuljuk, hogy fontos mások véleménye, sőt túlzás nélkül állíthatom, hogy sokaknál szinte teljes mértékben mások ítéletei irányítják az életüket.Énkép. Mennyire félelmetes, hogy ez egy hamisén-kép igazából, hiszen sokszor annyira távol áll a valóságos énünktől.

Szeretet és félelem
Hogy jönnek egymás mellé? Azok az emberek, akik képesek az őszinte szeretetre, semmit sem várnak cserébe, nincsenek elvárásaik. Mert ilyenkor elfogadjuk a másikat. És mi van a másik esetben? Aki fél, az még önmagát sem képes elfogadni. És itt kanyarodnék vissza a szerepeinkhez. Miért is neveljük folyton a gyerekeinket? Talán, mert nem tudjuk őket elfogadni. A szeretet felelősséget jelent, viszont aki szeret, az nagyon is jól érzi magát. Ezzel szemben a félelemmel teli érzés csak azt eredményezi, hogy az ember másra hárítja a felelősségét. És még egy másik fontos különbség: ha szeretünk, akkor nem szabunk feltételeket, míg ha félünk, akkor mindent feltételekhez kötünk. Ösvények ezek. Egész életünkben valamelyik ösvényen haladunk. Amennyiben a félelem ösvényén haladunk, akkor egész életünkben másoknak akarunk megfelelni, kapcsolatainkat elvárások bonyolult szövevénye jellemzi. Félünk mások ítéletétől, tudjuk, hogy nem tudunk teljesen megfelelni az elvárásoknak, talán sosem lesznek elégedettek stb. stb. Körforgás. Egy biztos, csak önmagunkért vállalhatunk felelősséget, hiszen sosem lehetünk biztosak, hogy a másik mit is érez pontosan. Könnyen monitorozni tudjuk, hogy a szeretet vagy a félelem ösvényén haladunk. Ha a félelem ösvényén járunk, nem a másikat szeretjük, hanem azt a képet, amit szépen kialakítottunk róla.

Kapcsolatok
Mit is akarunk legjobban? Talán, hogy szeressenek. Miközben mi magunk is félünk a szeretettől. Hiszen fájdalommal járhat. Leginkább attól félünk, hogy nem leszünk képesek kezelni a visszautasítást. És itt indul a lavina. Jobb színben igyekszünk feltüntetni magunkat, remélve, hogy akkor könnyebben elfogadnak, olyan kapcsolataink lesznek majd, amelyekről álmodozunk. Az a baj az egésszel, ha mindig mások elvárásait tartjuk szem előtt, akkor szinte elérhetetlen az annyira vágyott állapot, hiszen folyamatosan az elégedetlenség állapotában létezünk, hiszen nem tudunk mindig mindenkinek megfelelni. Ha megértjük, hogy mások problémáját nem nekünk kell cipelni, és önmagunkra figyelünk, mint a legfontosabb emberi kapcsolatunkra, nos, akkor önzővé válunk. "Egészségesen önzővé", mivel önmagunk szeretete nem az. Mindenki úgy jó, ahogy van. Ha pedig megérint a csoda, amikor felismerjük, hogy szeretjük önmagunkat, akkor máris mások is szeretni fognak. Egészen egyszerű törvénye az Univerzumnak, de pontosan ezért működik kivétel nélkül.