„A szakítás azt jelenti, elveszítünk valakit, aki addig életünk része volt, és ez akkor is fájdalmas, ha egy rosszul működő kapcsolattól szabadulunk meg” – magyarázta a Medizónának Polyák Éva pszichiáter. „Az előbbi helyzet annyiban nem tipikus, hogy az esetek többségében a nő az, aki kimondja a végső szót. A férfiak általában megvárják, míg a másik lép, úgy alakítják a helyzetet, hogy a nőnek egy idő után elege legyen az egészből, és pontot tegyen az áldatlan állapot végére.”

A szakítás okozta fájdalomra nincs általános gyógymód, de tipikus reakciók azért vannak. „A nők kiborulnak, sokat sírnak – sokszor a barátnőjük vállán –, hullámoznak az érzelmeik: egyik pillanatban csak a szépre, míg a másikban csak a rossz dolgokra emlékeznek. Mindenesetre kiadják magukból a fájdalmukat, ami a férfiakra egyáltalán nem jellemző. Ők el sem tudják képzelni, hogy erről a helyzetről bárkinek is beszéljenek, magukba zárják a gondjukat” – mutat rá a szakember a két nem eltérő reakciójára.

Pszichoszomatikus tünetek 

„Ez a mondat az, amiről azt hittem, nekem soha nem mondja majd senki, amiről úgy gondoltam, csak a regényekben írják le. Aztán egyszer csak ott ültem egy vendéglői asztalnál és csak néztem a velem szemben ülő, hebegő-habogó kedvesemet, aki éppen azt próbálta elmagyarázni, mennyivel jobb vagyok nála, s hogy ő nem érdemel meg engem. Egyszerűen nem tudtam, hogyan reagáljak, végül elnevettem magam. Ez átsegített minket ezen a képtelen helyzeten, és végül normálisan és aránylag nyugodtan elbeszélgettünk arról, hogyan is jutottunk idáig” – meséli Kata nevű interjúalanyunk.

Az elmúlt időszak boncolgatása jellemzően női magatartás. Ők azok, akik szeretnek pontról-pontra végigmenni a „listán”, hogy milyen okok vezettek a szakításhoz. „Két házasságot és három hosszabb kapcsolatot hagytam magam mögöttem. Minden partnerem modellezni akarta a történteket, kibeszélni, átbeszélni és megbeszélni a múltat. Soha nem értettem, mi értelme ennek, hiszen ha eljutottunk odáig, hogy elváljanak az útjaink, akkor fölösleges már a korábbi eseményeken rágódni” – ez Kálmán véleménye, aki látszólag könnyen viselte a szakításait, de a lelke mélyén nagyon is megviselte mindegyik kudarc. Második házasságának csődje után inni kezdett, s csak a családja segítségével tudott kikeveredni a bajból.

A férfiak a beszélgetés helyett gyakran pótcselekvéssel próbálják elnyomni a bánatukat: alkohol, játék, internet – bármelyik okozhat függőséget. Ha valakit nagyon megvisel egy szakítás – ez mind a két nemre vonatkozik és az életkortól is független – annál különböző pszichoszomatikus tünetek is felléphetnek: álmatlanság, depresszió, étvágytalanság, vagy éppen falási romok. Súlyosabb esetben háttérbe szorulhat a racionális gondolkodás és cselekvés, az illető búskomor lesz, elhanyagolja magát és a kötelességeit. Ilyen esetben fontos, hogy – a családon és a barátokon kívül – szakember is segítsen – figyelmeztet a pszichiáter. 

Olaszországban készült az a felmérés, amelynek során ezer embert kérdeztek meg arról, volt-e már beteg szerelmi bánattól? A férfiak harmada, míg a nők közül csak minden ötödik válaszolt igennel. Ez az eredmény is azt mutatja, hogy a nők nem szégyellik a bánatukat, mernek és tudnak is beszélni róla. S ez nagy segítséget jelenthet egy válsághelyzetben – mondja Polyák Éva. Majd folytatja: „vannak persze szélsőséges állapotok is, amikor valaki úgy érzi, nem tudja elengedni a másikat, képtelen nélküle tovább élni, s ilyenkor felmerül benne az öngyilkosság gondolata. Ezzel sokszor zsarolja is a másikat, azt remélve, talán így vele marad; általában ezek csak fenyegetések maradnak, egy idő után lecsillapodnak a heves érzelmek. Óriási közhely, de nagyon igaz: az idő segít és gyógyít.”      

Ez is egyfajta gyász

„Nagyon szerettem a feleségem, soha nem jutott eszembe, hogy megcsaljam, lestem minden gondolatát. Talán ez volt a baj, legalábbis ezt mondta, amikor elhagyott. Én nem éreztem, hogy rátelepedtem volna, de ezt is a fejemhez vágta. Valahogy mindig tartottam attól, hogy elmegy, de soha nem mertem belegondolni, mi lesz, ha ez tényleg bekövetkezik. A válás kimondásakor döbbentem rá, hogy valóban vége. Mindennek vége. Azt hittem, nem élem túl. A nővérem segített: nem kérdezett, nem nyaggatott, csak velem volt. Aztán, ahogy múlt az idő, csökkent a fájdalom. Soha nem fog elmúlni, de most már belenyugodtam” – mereng a múlton István, aki válása óta egyedül él, s ahogy mondja, nem is akar tartós kapcsolatot.

A szakítások – hosszabb kapcsolat után – általában személyesen zajlanak le, a fiatalabb korosztály körében azonban az sms-en, vagy az e-mail-en történő szakítás a „divat”. „Főleg a fiúkra jellemző, hogy nem merik a párjuk szemébe nézve kimondani: vége. Félnek a bonyodalomtól, a hisztitől, nem is tudom. Mindenesetre elég lehangoló, hogy a kortársaim többsége ilyen módszereket használ” – vélekedik egy gimnazista lány.

Akár így, akár úgy, az elválás mindenképpen fájdalmas. Idő kell ahhoz, hogy magunkhoz térjünk. „Ez is egyfajta gyász, amit fel kell dolgozni. Meg kell gyászolni a kapcsolatot, magunkat, a volt párunkat. Semmiképpen sem jó, ha azonnal beleugrunk egy másik kapcsolatba, mert ez csak átmeneti megoldást hoz, s ha az is rosszul végződik, csak tetézzük a bajt. Merjünk egyedül lenni, elgondolkodni azon, miben hibáztunk, találkozzunk a barátainkkal – de ne traktáljuk őket folyamatosan az elválás részleteivel –, próbáljuk jól érezni magunkat. Senki sincs védve egy effajta csalódás ellen, és biztos módszerek sincsenek arra, hogyan lehet túlélni egy szakítást. De higgyék el: túl lehet élni” – ad biztos fogódzót a nehéz helyzetre Polyák Éva.